A két legfontosabb kérdés.

Ki?

28 éves vagyok, tehát az Ironmanre való készülést felfoghatnánk egyfajta első kapuzárási pánikként is, bár én közel sem így élem meg. Kiegyensúlyozott, örömökben teli életem van, általánosnak mondható álproblémákat leszámítva semmiben nincs okom panaszra.

Gyerekkoromban nevezhettünk versenysportolónak, amit aztán a középiskolában megszokott szocializáció messzebbre vitt, az egyetemi szocializáció pedig beláthatatlan messziségbe sodort. Bár ezekben az időkben is viszonylag rendszeresen sportoltam, de a rendszeresség kimerült a haverokkal heti egy fociban, esetleg látszatgyúrásban. Az elmúlt 10 év legnagyobb sikere, hogy a Közgáz Liga negyedosztályának egyik tavaszi szezonjában házi gólkirály voltam, amit nem kevésbé köszönhetek egy kizárólag lányokból álló csapat ellen szerzett öt gólomnak.

Egy éve kezdtem el rendszeresen újra sportolni. Először csak a kondigépek persze, utána egy kevés küzdősport (vissza a gyökerekhez: a sajátjaimhoz, nem pejoratív értelmében), aztán egy városi bringa, majd az uszoda. Ehhez napi egy, később fél doboz cigi, közepesen kicsapongó élet. Szeptemberben azonban leraktam a cigit közel 10 év után, és azóta sem gyújtottam rá, a közepes kicsapongást felváltotta a nagyon ritkán, de annál inkább kicsapongás, de ezen nem is kívánok változtatni, sőt talán növelni szeretném ennek intenzitását.

Ekkortájt beszéltünk először Ákos barátommal az uszoda öltözőjében a triatlonról, talán több éves célként felsejlett az Ironman is. Aztán teltek a hetek, és a számítógép előtt egyre jobban elhittük, hogy képesek vagyunk erre. És itt jutunk el a fontosabb kérdésig:

Miért?

Ez a kérdés talán az előzőnél is fontosabb. Mint láthatjátok, nem túl jó fizikai állapotban érkeztem el a végső döntésig. Azóta fejlődtem sokat, de ez még mindig nagyon kevés. Fizikai állapotom ma lehetővé teszi, hogy leússzak 4 km-t egyben, talán menne annak a duplája is, de fogalmam sincs, hogy mi történne, ha felülnék utána a bringára? Meddig bírnám? Ma jó vagyok egy órás spinning edzésen, de az egy óra, 30-35 km elméletben. Ennek pont a hatszorosa, hegyre fel-le. És egyben.

Nem vagyok jó úszó, közel sem. Az első hossz gyorsúszásom után joggal gondoltam, hogy az úszómester utánam fog ugrani és kiment. Azóta fejlődtem valamennyit, de azt gondolom, hogy a gyorsúszásról már előre lemondok: szerintem a technikám nem fog annyit fejlődni, hogy 4 km-t végig tudjak úgy úszni, hogy az ne okozzon halálos kimerültséget. Így marad a mell, amelynek technikáját talán már ismerem eléggé, és ki tudom belőle hozni a maximumot.

Jó bringás sem vagyok. Vagyis nem tudom, sosem bringáztam sokat. Tavaly ősszel egy három napos túrán körbebringáztuk a Balatont, ez minden. Szépen cikázok az autók között, ügyesen tekerek át a hídon az irodába, ilyenkor hátba is veregetem magam, de ez kissé más műfaj. Most majd kiderül. 

Azért,

mert szeretném megismerni a határaimat, mert elhiszem, hogy meg tudom csinálni. Mert fontos nekem a tudat, hogy képes vagyok erre, és mert szeretném azt az érzést átélni. Az érzést, amikor harmadszor megyek neki a hegynek, amikor már csak a szívem visz előre. A bajtársiasságot, az erőt és a mindent lebíró akaratot. És persze szeretnék beérni, hogy utána nyugodtan köthessenek infúzióra, és félájultan abban a tudatban fekhessek: megcsináltam.

Ezért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.